A 90-es években Japánból érkezett egy sportautó, amely megfelelt az Európában gyártott legjobbnak – mondhatnám jobbnak is! Az NSX még kisebb teljesítmény mellett is sok modellt zavarba ejtett kis lovakkal a szimbólumon…
Vannak napok, amikor megéri lelki erőfeszítéseket emlékezni az amúgy is távoli 90-es évekre, amikor a Honda úgy döntött, hogy monumentális verést ad a nyugati gyártóknak. Olyan időket éltünk, amikor az olyan kérdések, mint a környezetszennyezés elleni szabályok, a fogyasztással kapcsolatos aggodalmak vagy az államadósság-válság olyan dolgok voltak, amelyekre nem nagyon kellett gondolkodni. Főleg a gazdasági növekedést vezető Japánban volt autentikus „sportautó”-láz.
„Egy autó, amiről azt mondják, hogy szinte telepatikus alváza van. Csak arra gondoltunk, hogy hova akarunk menni, és a pálya szinte varázsütésre bekövetkezett."
Abban az időben a sportmodellek Japánban való megjelenése csak a patkányok szaporodási ütemével volt összehasonlítható. Ekkortájt láttak napvilágot olyan modellek, mint a Mazda RX-7, Missubishi 3000GT, Nissan 300ZX, Skyline GT-R – nem feledkezve meg sok más mellett a Toyota Supráról sem. És a lista folytatható lenne…
De az elsöprő erő és teljesítmény tengerének közepén volt egy, amely kiemelkedett hatékonyságával, precizitásával és élességével: a Honda NSX. A 90-es évek egyik legjobban született és legkiválóbb japán sportolója.
Akkori japán és európai riválisaihoz képest az NSX talán nem is a legerősebb – már csak azért sem, mert valójában nem is az. De az igazság az, hogy ez a tényező nem akadályozta meg abban, hogy „a régi portugál stílust legyőzze” minden ellenfelének.
A Honda minden mérnöki tudását (és a jó ízlést…) egy olyan modellbe összpontosította, amely annyi siker után a „japán Ferrari” becenevet kapta volna. Azzal a nagy különbséggel, hogy az akkori Ferrarikkal ellentétben a Honda-tulajdonosoknak nem kellett szerelővel a csomagtartóban, szervizszámmal a pénztárcájukban közlekedniük – nehogy az ördög megszője… Mintha ez nem lenne elég, a megbízható NSX a díszes Ferrari árának a töredékébe került.
Az NSX-et ezért nehéz volt összehozni. Megőrizte bármely általános Honda megbízhatóságát, de úgy viselkedett, akár úton, akár pályán, mint néhány más. A japán szupersportkocsi pedig pontosan ezen a téren hozta meg a versenyt.
Motorja központi elhelyezésének köszönhetően – praktikusan kézzel épített V6-os egység! – és „monokkó” alumínium szerkezete (abszolút újdonság a sorozatgyártású autókban), az NSX ívelt ívei és a hegyi utakon készült „cipők”. Alvázzal pótolta azt, ami egy motorból hiányzott. Nem mintha amorf lett volna, de versenytársai teljesítményszámait tekintve hátrányban volt.
Egy autó, amiről azt mondják, hogy szinte telepatikus alváza van. Csak arra gondoltunk, hogy hova akarunk menni, és a pálya szinte varázsütésre történt. Ez a tény nem független az egyik Ayrton Senna segítségétől, aki a suzukai pályán megtett számtalan körön keresztül felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a japán mérnököknek az autó végső beállításában.
LÁSD MÉG: A JDM kultúra története és a Honda Civic kultusza
Az eredmény? A legtöbb korabeli sportautó az NSX-hez képest közvetlenül a hajlító szamárkocsikra hasonlított. Az európai autók is benne vannak…! Odáig, hogy a Honda műszaki fölénye az NSX tervezésében sok mérnököt zavarba ejtett az olaszországi Maranello nevű vidéken. Hallottál már róla?Mindezek a tulajdonságok (alacsony költség, megbízhatóság és teljesítmény) tartották a modellt 1991 és 2005 között gyakorlatilag változtatás nélkül működőképesnek. Nyilvánvalóan a Honda kísértést érez, hogy megismételje a bravúrt…